Jean Calvin, vagy igazi nevén Chauvin (dr.Soven), aki humanista szokás szerint később Johannes Calvinus nevet vette fel, 1509. július 10.-én született Noyonban, Oise megyében, Párizstól északra, káptalani jogtanácsos fiaként.

Luther Márton után, Melanchton és Zwingli mellett a reformáció második nagy alakja. Zaklatással, betegeskedéssel terhelt rövid életében, írásaival, igehirdetéseivel az egész Európára kiterjedő levelezésével történelemalakító személyiséggé nőtte ki magát.

A lutheri irányzatot követő evangélikus egyház a francia reformació képviselője, a Református Egyház szervezője, teológiai gondolkodásának meghatározó személyisége.

Ki volt Kálvin János?

Apja ügyvéd és püspökségi titkár volt, aki fiát, miután korán észrevette kiváló egyéni tehetségét egyházi pályára kívánta irányítani.Kálvin János tizenhat éves korában Pározsba ment,de teológiai tanulmányait abbahagyta,mert apja úgy vélte,hogy fiából nagyobb ember válik, ha jogi pályára lép.Orleans-ben jogot tanult és nemsokára, mint fiatal tudós tért vissza Párizsba.Ifjúságának szenvedélye a tanulás.Humanista, enciklopedikus tudása mellett jogi licenciátust, majd doktorátust szerez.1533-ban már gondolatban és lélekben híve volt az új vallási tanoknak.Görögül és héberül tanulmányozza az Ó-és Újtestamentumot. Könnyen, pontosan beszél és fogalmaz latinul, alaposan ismeri a Szentírást, kivaló memóriája rengeteg szöveget rögzít.

1533 őszén ő fogalmazta meg barátja Cop Miklós orvostanár, egyetemi rektor tanévnyitó beszédét a párizsi egyetemen. Ki is adták ellene és barátja ellen az elfogatási parancsot. Kálvin azonban idejekorán értesült és elmenekült. Egy ideig francia földön rejtőzködött, később pedig Bázelben telepedett le. I. Ferenc francia király ez alatt nyíltan elrendelte a protestánsok, üdözését, kiírtását.

A megrendezett szinház-prekeben olyanokat kínoztak meg és végeztek ki, akikkel Kálvin nemrég még együtt tanulmányozta a Szentírást, kereste az üdvösség keskeny útját.

Hogy mi volt a megtérés életében, mely Isten országa építésére elkötelezte, nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy hitükért üldözték és ítélték el társait, hanem a királyi hatalom megdöntésének és a társadalmi rend felforgatásának szándéka volt az ellenük felhozott legfőbb vád. Ebben az időben Bázelben tartózkodott Oekolampadius, akit Zwingli halála után a svajci reformáció fejének ismertek el.

Bázelben jelent meg Kálvin Jánosnak az evangéliumi keresztény hit összefoglalását tartalmazó nagy műve az Institutio religionis christianae (A keresztény vallás rendszere).

Az 1536-ban megjelent Instituciót latin és francia nyelven adta ki és egyenesen a francia királynak ajánlotta, akit felkért arra, hogy az új hit követőit fogadja kegyelmébe.

Művében élesen bírálta a franciaországi állapotokat, az új tanoktól mélységesen áthatva, lelkesedve keményen támadta azokat, akik a reformációt elítélik, vagy üldözik. Ferenc királynak kezdetben inkább jóakaratú tanácsokat osztogatott, de később már elemi erővel tör ki belőle az igazságérzet: “Aki nem uralkodik Isten dicsőségére, az nem király, hanem rabló. Hintünk nem fél sem a halál borzalmaitól, sem Isten ítéletétől.”

Nagy művében nem csak a hitélet reformációjára tért ki, hanem összefoglaló rendszerét adta a társadalmi és állami életnek. A hagyományokat, fanatizmust, bigottságot elítélte és harcolt az avult tekintély-rendszer ellen. Felfogása szerint nem ismert Isten kegyelméből való fejedelmeket és felelőtlen királyt. Minden téren az embert kereste és találta meg a maga fogyatkozásaival, és gyarlóságaival, de ugyanakkor alkotóerejével és tehetségével. Okfejtéseit a Szentírás alapos ismeretére építi. Kálvin azt fogalmazta meg, amit mindenki várt, amire az újkorba belépő Európának és a megújulásban vajúdó keresztény társadalomnak szüksége volt. Viszont ezek a tanítások sok esetben egymással ellentétesek voltak. Közvetlen közelében volt az anabaptizmus radikális, zűrzavaros fanatizmusa, mely egyház-reformáció ürügyén társadalmi felforgatást művelt. Valakinek ki kellett mondani: mi az az egészséges és szükséges újítás az eddigi reformációban, amit meg kell őrizni, de határozott nemet mondani arra az eszmei rombolásra, amely a keresztény egyház alapjait kezdte bontani: a Szentháromság tagadása, az erkölcsi szabadság destruktív próbálkozásaira. Mindezekre az égető kérdésekre, az eszmék zűrzavarára kivezető útmutatóként válasz az Institutió Krisztológiája: az Isten Fia, mint felkent Megváltó üdvösségszerző munkájának világos megfogalmazása, a Teremtő, Megváltó, Megszentelő, Atya-Fiú-Szentlélekisten szilárd Szentháromság tanának a Biblia alapján bizonyította felmutatása. Az isteni predesztinációt nem Kálvin találta ki, hanem Pál apostol és Szent Ágoston. Az Úrvacsorában az átlényegülést szerinte lelkileg kell érteni-érezni. Krisztussal hitünkben (hit által) és engedelmes hódolatunkban egyesülünk, nem gyomrunkban – kenyér és bor által.

Az egyetemes papság elvét a II. Vatikáni Zsinat kimondja a szentségi papság megtartásával. A Kálvin által felállította Konzistorium (ma presbitérium) nem csekély ellenállást győzve le, Genfből a tisztaság, a becsületes munka és a családi élet mintavárosát alakította ki.

Hatalmas munkája megjelenése után valóságos szellemi forradalmat idézett elő. A reformáció ellenségei azonban nem engedték Kálvint békességben dolgozni. Ezért biztosabb helyre kellett távoznia, ahol nem esik bántódása. Ez a hely Genf volt, amely nem volt tagja a svájci szövetségnek, régi autonóm jogai voltak. Amikor Kálvin Genfbe érkezett, Fárel Vilmos már javában tanította a reformáció hitelveit. Ő volt az, aki rávette Kálvint, hogy Genfet válassza megtelepedése helyéül. Amint érezte befolyása és tekintélye növekedését, célul tűzte ki egész Svájc területén az egyházi és politikai reformáció nagy munkáját. Az egyszerűség, becsületesség volt Kálvin társadalmi és politikai jelszava, irányeszméje. Irtózott a külsőségektől, a fényűző élettől, ellenben hirdette a fanatizmusig menő puritanizmust. Kezdetben nagy nehézségei voltak, főleg a politikai szervezés terén. A polgárság sehogy sem akarta megengedni, hogy lelkészek politikai dolgokba beavatkozzanak. Amikor emiatt Kálvin felemelte szavát száműzetésbe küldték. Hamburgba töltött száműzetése nem tartott sokáig, ugyanis Kálvin távozása után Genfben az egyházi fegyelem és a lelkészek példás élete megromlott. A polgárság érezni kezdte Kálvin hiányát. Farel hosszas rábeszélése után Kálvin visszatért Genfbe.

Kidolgozta a város egyházi szervezetét és a polgári törvénykönyvet. Szigorú felügyelet alá került a város lelkészi kara, a polgárság erkölcsinek megjavítása céljából szigorú törvényeket fogadtatott el. Nincs kocsma (csak vendégfogadó az utazók számára), nincs kártyabarlang, bordélyház, színház. Felvirágzik az ipar és a tisztes kereskedelem, nincs úri pazarlás, van csendes, biztos polgári gyarapodás. Szigorú büntetés terhe alatt köteles volt mindenki templomba járni, végighallgatni a prédikációkat.

Európa minden országából özönlöttek a szomjas értelmiségiek, tudósok és tanítók, hogy prédikációit és előadásait hallgassák, a Szent Péter templomban és az általa alapított Akadémián. Az itt tanult fiatalok Skóciától Magyaroszágig a “ francia reformáció” terjesztői, református egyház alapítói lettek. Levelezéseivel, buzdító, erősítő írásaival ott volt, ahol üldözés nyomorgatta az újjászületett keresztényeket, köztük volt tanítványait.

Kálvin genfi igehirdetésének tizenegy esztendejéből több mint 2000 prédikációja maradt fenn. A fáradhatatlan szellemi és testi munka gyenge szervezetét csakhamar kimerítette. Fegyelemmel hordozott hosszas betegeskedés után 1564. május 27.-én halt meg. Megtiltotta, hogy megjelöljék sírját, nem tudni, hol van eltemetve.

Alázatos szegénységben élt, és mint a hitbeli megújulás központi alakja halt meg. Tanítása szóban és írásban történelemformáló hatalomnak bizonyult, maradéktalanul betöltötte azt a feladatot, amit hivatásának tartott.